Meddig okolhatjuk a szüleinket életünk nehézségeiért?

Az elején szeretném hangsúlyozni, hogy ez a cikk nem a komolyan traumatizáló, agresszív, esetleg abúzáló szülő-gyermek kapcsolatról szól. Azonban azok körében is, akik nem ilyen családban nőttek fel, megjelenhetnek a felnőttkorban olyan nehézségek, amelyek a gyerekkorban gyökereznek. Ilyen gyermekkori élmény lehet például az, amikor úgy éreztük, hogy a szüleink nem álltak ki mellettünk, vagy nem fogadtak el olyannak, amilyenek vagyunk, vagy túlzott elvárásaik voltak velünk szemben, vagy úgy éreztük, nem szerettek minket eléggé. Ezek a gyermekkori érzések aztán később, felnőtt korunkban is gyakran elkísérnek bennünket. Befolyásolják nemcsak azt, ahogy felnőttként a szüleinkhez viszonyulunk, hanem egyéb társas kapcsolatainkra is kihatnak.

De mit tehetünk ezekkel a gyermekkori érzésekkel felnőttként? Egyre gyakrabban fordulnak hozzám olyan 20-as, 30-as éveikben járó fiatal felnőttek, akik rendezni szeretnék kapcsolatukat egyik, vagy mindkét szülőjükkel. Elhívják családterápiára a szülőt, mivel úgy érzik, ez szükséges ahhoz, hogy kiegyensúlyozottabb életet tudjanak élni, egészségesebb párkapcsolatot tudjanak kialakítani.

Ez a lépés tulajdonképpen a felnőtté válás részeként is értelmezhető. Ezek a fiatal felnőttek ráébrednek arra, hogy már nemcsak "elszenvedői" akarnak lenni saját életüknek, az életüket már nem akarják, hogy a szüleik irányítsák (akár ténylegesen, akár a gyermekkori kapcsolódásuk által), hanem kezükbe szeretnék venni ezt az irányítást. Belátják, hogy a saját életük nehézségeinek feldolgozása az ő feladatuk.

Segítséget tud ilyen esetben nyújtani az egyéni terápia, vagy a pszichodráma is. Ezek a terápiás formák lehetőséget adnak a gyermekkori élmények feldolgozására, átkeretezésére, átértékelésére. A családterápia során azonban a valóságban is meg tud történni a régi történésekkel, sérelmekkel való szembenézés, hiszen a szülő is jelen van a terápiás térben.

A szülőknek azonban gyakran nagyon nehéz a szembenézés, ezért előfordul, hogy ők kevésbé motiváltak a terápiára. Sokszor bűntudatuk van, vagy ma már másként viselkednének bizonyos helyzetekben. Ezért fontos, hogy türelemmel tudjunk fordulni feléjük, meg tudjuk várni azt a pillanatot, amikor bennük is megérik az igény a feldolgozásra, változásra. Hangsúlyozni érdemes feléjük, hogy a terápiás folyamat során nem a hibást keressük, hanem azt szeretnénk megérteni, hogyan alakult ki egy-egy helyzet, viszonyulás. A múlttal való szembenézésben az is segítség lehet a szülőknek, ha a családterápia mellett egyéni terápiába is járnak, ahol további támogatást kaphatnak abban, hogy "bírják hallgatni" gyermekük gyermekkori megéléseit, nehézségeit.

Mit tehetünk ezekkel a gyermekkori érzésekkel felnőttként?

Egyre gyakrabban fordulnak hozzám olyan 20-as, 30-as éveikben járó fiatal felnőttek, akik rendezni szeretnék kapcsolatukat egyik, vagy mindkét szülőjükkel. Ez a lépés tulajdonképpen a felnőtté válás részeként is értelmezhető. Ezek a fiatal felnőttek ráébrednek arra, hogy már nemcsak "elszenvedői" akarnak lenni saját életüknek, az életüket már nem akarják, hogy a szüleik irányítsák (akár ténylegesen, akár a gyermekkori kapcsolódásuk által), hanem kezükbe szeretnék venni ezt az irányítást. Belátják, hogy a saját életük nehézségeinek feldolgozása az ő feladatuk annak érdekében, hogy kiegyensúlyozottabb életet tudjanak élni, egészségesebb párkapcsolatot tudjanak kialakítani.

Van, aki elhívja családterápiára a szülőt. Amennyiben erre van lehetőség, az azért szerencsés, mert így a valóságban is meg tud történni a régi történésekkel, sérelmekkel való szembenézés, hiszen a szülő is jelen van a terápiás térben.  Aki ezt nem tudja megtenni (mert pl. a szülő nem nyitott erre, vagy már nem él), annak segítséget tud ilyen esetben nyújtani az egyéni terápia, vagy a pszichodráma is. Ezek a terápiás formák lehetőséget adnak a gyermekkori élmények feldolgozására, átkeretezésére, átértékelésére. 

Hogy reagálnak a szülők, ha a gyermekük családterápiára hívja őket?

A szülőknek gyakran nagyon nehéz a szembenézés, ezért előfordul, hogy ők kevésbé motiváltak a terápiára. Sokszor bűntudatuk van, vagy ma már másként viselkednének bizonyos helyzetekben. Ezért fontos, hogy türelemmel tudjunk fordulni feléjük, meg tudjuk várni azt a pillanatot, amikor bennük is megérik az igény a feldolgozásra, változásra. Hangsúlyozni érdemes feléjük, hogy a terápiás folyamat során nem a hibást keressük, hanem azt szeretnénk megérteni, hogyan alakult ki egy-egy helyzet, viszonyulás. A múlttal való szembenézésben az is segítség lehet a szülőknek, ha a családterápia mellett egyéni terápiába is járnak, ahol további támogatást kaphatnak abban, hogy "bírják hallgatni" gyermekük gyermekkori megéléseit, nehézségeit.